Mese, mese, meskete
Harkály mester szerencséje
Télidőben későn ébred még az erdő is. Nincs, aki költögesse. Odavannak a vidám szavú madarak: aki itthon maradt közülük, örül, ha mentül tovább nyújthatja az éjszakát. Legalább addig se gyötri a gond: hogy hol terítenek neki ma ebédre?
Mikor a tudós bagoly, aki éjszaka a csillagokat vizsgálgatta, hajnal szőkülésekor hazafelé suhog a ködben, még akkor minden alszik. A fák csendesen bólogatnak: álmukban bizonyosan virágukat ringatják a meleg napsugárban. Lassú horkolás hallatszik a fahegyről: ott a mókus álmodik puha vackán friss mogyoróról. A sűrűből is jön valami halk neszezés: az összebújt őzikék kergetőznek álmukban a csörgő patak partján. Bezzeg a mackó bácsi akkorákat szusszant az erdő mélyén, hogy elhajtana egy szélmalmot. Bizonyosan mézet talált álmában a Tányértalpú, s most a vadméhecskék elől menekszik esze nélkül.
Meleg napsugár, csörgő patak, mézelő méhecskék? Az ám, ólomszín felhők, csepegő köd, nyirkos hideg. A bölcs bagolynak minden tolla reszket, ahogy lebegtében elsóhajtja magát:
– Huhu, jobb nyáron! Huhu, de fázom!
– Kidobolták Szentesen: aki fázik, reszkessen – recseg bele valami jókedvű nevetés a hajnali csendbe.
A tudós bagoly ijedtében majd leejti a pápaszemét: ugyan kinek van ilyen hangos jókedve ebben a cudar időben?
Harkály mesternek biz ott, aki kint gubbaszkodott a háza küszöbén, nagy faodú szélén. Piros sapkája úgy villog a félhomályban, ahogy csavargatja a fejét jobbra-balra.
– Nini, Harkály mester – mondja neki a bagoly –, de korán kialudtad magad! Tán valami szépet álmodtál, hogy olyan nagy jókedved van?
– Huj-huj – ujjong a mester –, úgy érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz!
– Bizony rád is férne – szánakozik a bagoly –, mert olyan vagy már, mint a hét szűk esztendő.
Az erdők tollas ácsmesterét csakugyan nagyon megviselte a tél. Tisztes fekete gúnyája, szép zöld kötője csak úgy lityeg-fityeg rajta, hiába: tél az idő, nincs kereset, üres a konyha. Hetek óta nem evett húsocskát, csupa fenyőmagon tengődik a jámbor.
– De érzem, hogy ma valami különös szerencsém lesz – biztatja magát a mester, s nyakába veszi az erdőt: hátha kerülközik egy kis munka valahol.
Először a fenyőfákat kopogtatja sorra. Azokban lakik a fenyőpihe könnyű hernyója, nincs annál fölségesebb eledel a harkálygyomornak. Az ám, de a hernyónak is van magához való esze: olyan mélyen bevetette magát a fába, hogy odáig ugyan be nem ér az ácsbalta, ha tövig kopik is.
– Mindegy az, mégiscsak valami szerencse ér ma engem – csóválja a mester a piros sapkáját, s nekifeszíti vésőjét a cserfakéregnek. Ott lakik az ormányos bogár.
– Ki-jő, ki-jő! – kiabálja Harkály mester diadalmasan. De bizony nem jön ki az az ármányos ormányos.
Sebaj, hiszen még a bükkfák hátravannak. Pedig azoknak a repedéseiben tanyázik a százlábú bogár.
– Gyer-gyer, gyer-gyer! – kopácsol a mester. De nem hiába van száz lába a százlábú bogárnak, úgy elindul velük, hogy nyoma sem marad.
Pedig lefelé csúszkál már a napocska az égen, s ugyancsak vacsorázhatnékja van a mesternek. Ej, ej, hát csak nem mutatkozik az a különös szerencse? Nyilván azoknak az öreg nyárfáknak a kérge alatt bujkál. Nem baj, ha csupa hangyatojás lesz is, az is drága koszt ebben a szűk időben.
– Kipp-kopp, kipp-kopp – dolgozik a fejsze, hasad a forgács, de nincs alatta semmi. Alighanem olyan vidékre hurcolkodtak, ahol nincsen ács a faluban.
– Hű-hű, hű-hű – sóhajt szomorúan a mester –, miből éljen meg most már a szegény mesterember? Már látom, hogy el kell bujdosnom erről a tájról, ahol semmi becsülete az iparosnak.
Pedig dehogyis nincs, dehogy! Alig ért haza Harkály mester, mindjárt rákopogtatták az ablakot. Egy kövér csigabiga ágaskodott be rajta.
– Ugyan, mester, foltozd be a házamat, kilyukadt a teteje, mind bever rajta az eső.
– Kérem alássan, kérem alássan – szorgoskodott a mester, s úgy beácsolta a tetőt, hogy tán szebb volt, mint azelőtt. Hálálkodott is a csigabiga, ahogy csak a szarvaitól telt, hanem a mester nem érte ám be szép szóval:
– Hohó, barátom, hát a napszám hol van?
– Napszám – meresztgette a csiga a szarvait –, hát nem elég, hogy dolgot adtam, még meg is fizessek érte?
– De mindjárt, de tüstént! – rikoltozott a mester. – Háziúr létedre elvennéd az ingyenmunkát a szegény embertől?
– No, majd nyáron küldök egy kis tormalevelet, ha el nem felejtem – integetett nagy kegyesen a csiga, s azzal kotródott be a száraz levelek közé.
– Úgy? Majd nyáron? Ha el nem felejted? – ugrott utána a mester, s sutty! – úgy kirántotta a csigát a házából, mintha benne se lett volna. – Kirántott csigát is régen vacsoráltam – bóbiskolt álmosan, mikor a háziurat lenyelte –, de éreztem én ezt már reggel, hogy ma valami különös szerencse ér engem.
(Móra Ferenc meséje)
A holdvadászok
Izlandban történt, messze északon, egy kis falucskában. Egyik este egy fiatal eszkimó megpillantotta a holdat a közeli hegy fölött. A fiatal eszkimó azt hitte, ha fent volna a hegy tetején, meg tudná fogni a holdat, és legurítaná a völgybe, a falujába. S ugyan milyen pompás volna, milyen csodálatos, ha hosszú téli estéken ott lenne jégkunyhójában, a keze ügyében. Ekkor még az se lenne baj, ha olajmécseséből kifogyna a fókazsír, hiszen ez a szép, gömbölyű képű holdvilág nagyszerűen ellátná a lámpa feladatát.
És mert igen jószívű volt ez az eszkimó legény, azt is kigondolta, hogy nem is egymagának tartaná meg a holdat, hanem az egész falué lenne. Roppant nagy jégkunyhót építenének, amelyben mindenki elférne, és akkor mindannyiuknak világítana a hold. Ezért összegyűjtötte az összes számba vehető eszkimó legényt. Mindannyiuknak tetszett a pompás ötlet, úgyhogy nagy csapatban, jókedvűen, énekszóval indultak neki a hegycsúcsnak, hogy megfogják és legurítsák onnan a holdat.
Mire azonban fölértek a hegycsúcsra, a hold már nem volt ott, elúszott előttük a levegőbe. Ott lebegett fenn az égbolton, úgy látszott, hogy nem is messze tőlük, de hiába nyújtogatták utána a karjukat, egyikük sem tudta elérni, mindannyiuknak rövidebb volt a karja.
Akkor valamelyiküknek az jutott eszébe, hogy talán egy másik hegycsúcsról könnyebben elérhetnék. Mert bizony nem szerettek volna szégyenszemre a hold nélkül hazamenni.
Leballagtak hát a hegyről, és ahogy leértek a völgybe, megint felnéztek az égre. A hold most valóban egy másik hegy legmagasabb csúcsán tündökölt. Nekiiramodtak hát ennek a hegynek is, de mire fölértek, ugyanúgy jártak, mint először: a hold megint csak elúszott előlük az égre: és egyiküknek sem volt elég hosszú a karja, egyikük sem tudta elérni. Megjárták így a környék valamennyi hegyét, de a holdat nem tudták megfogni egyetlenegyszer sem. Ekkor egyiküknek az jutott eszébe, hogy hátha fél tőlük a hold, és ezért menekül el mindannyiszor előlük. Mézesmázos csalogató versikét kezdett el feléje dúdolni, és a többiek valamennyien együtt énekelték vele:
Gurulj hát a zsebünkbe, hold koma:
vajas kenyér vár, pompás lakoma!
A hold azonban nem nagyon akart a legények zsebébe gurulni, és úgy látszik, még csak vajas kenyérre sem fájt a foga, mert hiszen minden egyes alkalommal megszökött előlük, jót kacagva együgyűségükön. Holtfáradtan mentek haza, szégyenszemre a hold nélkül az eszkimó legények, és ezért meg sem építették azt a nagy-nagy, pompás jégkunyhót, amelyet elképzeltek maguknak, ha majd megfogják a holdat, és bizony azóta is fókazsírral világítanak a hold helyett. S talán jól is van ez így, mert legalább a hold megmaradt mindannyiunknak.
(Izlandi népmese)
