Családi Klub
Fájdalmas, de ne terheljen!
Örömünnepeket ültünk az elmúlt hetekben, karácsonykor is, újévkor is a megújulás, a jobb élet, a jó egészség, a békesség és öröm reményében köszöntöttük egymást, s ezek a jókívánságok akkor voltak igazán szívet melengetőek, ha élő szóban, meleg ölelés kíséretében adhattuk/kaphattuk őket. Aki ez idő tájt ráadásként születésnapot, névnapot, netán házassági évfordulót ünnepel, még inkább érezheti az ünnep örömét, hiszen az általánosnál emelkedettebb a közösségi hangulat, kifejezettebb a búfelejtésre való törekvés...
Az ünnep örömteliségét azonban nem mindenki érzi át a maga teljességében. A Családi Kör 20. évfordulója alkalmából meghirdetett pályázatunkra küldte be fogalmazását M.S.T. egy számára tragikus karácsonyt felidézve, s úgy gondoltuk, hogy az általa leírt történet végére nem lehet pontot tenni úgy, hogy meg ne beszélnénk a részleteit, ezért az írást ebben a rovatunkban közöljük.
Halottsirató
Íme az írás:
Éjszaka van... Emlékezem... A lányom, az én csodálatos, egyetlen, páratlan kisleányom ötéves volt. Kicsi, filigrán kisleány, hosszú, dús copffal, anyám kedvenc unokája. Azóta megnőtt a kisleány, s amit akkor éreztem azon a karácsonyon, azóta sem múlt el... Táncoltunk, mulattunk, nevettünk, kacagtunk. S az alatt anyám szenvedett, vergődött az ő áldott jó nagy szíve. Pedig valójában kicsi volt, az orvosok megmondták, hogy nem fejlődött ki gyerekkorában a sok koplalástól, éhezéstől. S jöttek szólni, hogy anyám haldoklik! Vinni kell Újvidékre!
Újvidék központjában nagybátyám a piros lámpán átvágva rohant egy haldokló életet menteni, de (!) mire odaértek, már csak a halál beálltát állapították meg az orvosok...
Azóta minden karácsony szomorú ünnep, az egyik szemem sír, a másik nevet.
A kisded Jézus mosolyog felém a jászolból, és anyám tekintete szegeződik rám a homályból... Az a mély gesztenyebarna tekintet, mely lányom szeméből szegeződik rám, évezredek homályából, a puszták, sztyeppék, szittyák öröksége, a mélyen ülő szemek vadsága, egyben szelídsége, az íjak és parittyák repülése, mind-mind visszatükröződik a lélek tükrében...
Bánt a lelkiismeret, hogy nem voltam anyámmal az utolsó órákban. S nagyon fáj, hogy a szeretet ünnepén halt meg, és így soha nem lehet igazi karácsonyom. Mert ki tudná elfelejteni az egyetlen, igazi, jóságos édesanyát, aki akkor is áld, amikor szid, korhol...
Most talán a felhők mögül, valamelyik csillagon ülve néz le rám és rosszallóan csóválja a fejét, hogy ejnye, ejnye, már megint sokáig fent vagy, és nem alszod ki magad. S én szeretnék visszaszólni, dehogyisnem, anyám, hagyjon engem írni, hisz napközben dolgozom...
Kimegyek és az eget csodálom.
Mennyi szép bárányfelhő! Vajon melyiken ül az anyám?
S néhány apró, sziporkázó csillag tövében megkeresem a Hattyú csillagképet, és hiszem, hogy ő ott ül a legszebb hattyúk tövében!
Az ünnep az élőké
Az írás tisztelgés egy szeretett édesanya emléke előtt, aki valójában nem is emlék, hanem nagyon is élő személyiség, aki jelen van az unoka mosolyában, a bárányfelhős csillagos ég élményében, s ott van olvasónk tudatában munkavégzéskor, az írás alkalmával...
Akinek az emléke bennünk él, az nem hal meg – tartja az emberiség, s így helyes, hogy olvasónk is ápolja édesanyja emlékét, gondolatban kommunikál vele, olyan szituációkat teremt, mintha megbeszélné vele a mindennapok történéseit...
Van az írásban azonban két megállapítás, hogy: „azóta minden karácsony szomorú ünnep”, és hogy „soha nem lehet igazi karácsonyom”. Vajon helyes ez? Igaz, hogy a karácsony egybeesik édesanyja halálának az évfordulójával, de vajon igazolt-e emiatt szomorúvá tenni a karácsony ünnepét? Az évforduló ténye eleve miért rontaná meg a karácsonyi hangulatot? Miért gondolja olvasónk, hogy édesanyja halála óta szomorúnak kell lennie a karácsonynak?
A halál napjától vagy évfordulójától függetlenül, minden családban megrázó először körülállni a karácsonyfát és odaülni a karácsonyi asztalhoz úgy, hogy valamelyik szerettünk már nincs közöttünk. S ez az érzés az évek múlásával is jelen van, függetlenül attól, hogy milyen dátumhoz kötődik a távozás ideje. A karácsony a család ünnepe, s ha szerettünk hiányzik onnan, hiánya fáj – s ez így a jó. Ha nem éreznénk így, nem lennénk emberek. Öleljük magunkhoz ezt az érzést, és ünnepeljünk! Mert a karácsony örömünnep, nemcsak a vallási és lelki értelemben vett újjászületésé, hanem a család újjászületésének, az emberélet folyamatosságának az ünnepe is, s az örömteli ünnepi együttlétnek megerősítő ereje van, amelyre szüksége van idősebbnek és gyereknek egyaránt. Vajon jogunkban áll megfosztani a felnövő nemzedéket ettől az érzéstől azért, mert mi a halottainkat siratjuk? Ugye, nem! Égjen ott a gyertya halottainkért is a karácsonyi asztalon, imáinkban emlékezzünk meg róluk, de aztán jöjjenek a szeretetmegnyilvánulások az élők irányába... Így lehet igazi a karácsony: közös emlékezéssel és tiszteletadással, s utána az élők felé fordulva az élők evilági örömeivel. A kettő nem zárja ki egymást, sőt lelkiekben is gazdagabb az ünnep, ha szavakban is felidézzük azoknak a karácsonyoknak a szép pillanatait, amikor még itt voltak velünk eltávozott szeretteink.
Az írás egy mondatában azt olvassuk: „bánt a lelkiismeret, mert nem voltam anyámmal az utolsó órákban”... Igen, általában szeretteink körében szeretnénk meghalni, és általában azt szeretnénk, hogy – mert ez a biológiai rend – szüleink is úgy menjenek el, hogy mellettük vagyunk. De nem vagyunk próféták, s nem tudjuk, mikor jön el az a pillanat! Ezzel kapcsolatban lelkiismeret-furdalásnak nincs alapja. Az esetek többségében a gyermekekben nem is tudatosodik, hogy most már valóban itt az utolsó óra. Még a szüleiket heteken át folytonosan ápolókkal is előfordul, hogy éppen akkor szunnyadnak el a fáradtságtól, amikor az a bizonyos pillanat elérkezik. Az utolsó órákra való koncentrálás helyett megnyugtatóbb, ha beszélgetünk idős szüleinkkel a halálról, és ha mindennap úgy köszönünk el egymástól, mintha ez a köszönés lenne az utolsó. Mert ebben az esetben a köszönésben benne lesz minden félreértés, minden megbántás letisztázásának az igénye és a megbocsátás élménye is. S ugyanígy, ha a belső hang azt súgja, akkor a gyermekeinkkel is beszélgessünk el arról, hogy mi a kívánságunk arra az esetre, ha majd eljön a mi távozásunk ideje. Ha beszélünk erről, ha több alternatívát is végigjárunk gondolatban, a gyermekeinknek könnyítjük meg a helyzetét a számukra is válságos pillanatokban. A pszichológia is tényként kezeli, hogy az embernél a halál előtti állapotban – mint egy filmben – lelki szemei előtt lepereg az egész élete, és ekkor már csak önmagáé, s mint a hospice-mozgalom is tanítja, nem jó visszasírni. Olvasónk édesanyja a leírtak szerint hirtelen halt meg olyan veleszületett rendellenesség folytán, amiről nem is volt tudomása. Neki ennyi idő jutott. Olvasónk életének a neki jutó időben pedig meghatározó rész az az öröm, hogy ilyen szerető édesanyja volt. A lánya, s majd leendő unokái felé fordulva adja át azt a szeretetet, amit az édesanyjától kapott, s tegye hozzá a magáét is. Érezni fogja, amit le is írt fogalmazásában: továbbadja az ősök örökségét.
*
Végül egy kérés elsősorban újvidéki családokhoz. A Futaki úti házak egyik komfort nélküli lakásában szűkös körülmények között él egy fiatal pár kétéves kislányával. Az anyuka szívesen vállalna takarítást, besegítene a házimunkában, az apuka pedig a ház körüli munkákban tudna segíteni, és minden más fizikai munkát elvállal, csakhogy némi pénzhez jussanak – mert napjainkban nélkülöznek. Aki tudna munkát adni, hívja fel Ákost a 062/1788-006-os telefonszámon!
A Családi Klub rovathoz továbbra is bizalommal fordulhatnak olvasóink. Leveleiket postán a címemre (25270 Bezdán, Rózsa u. 18.) vagy a Családi Kör szerkesztősége címére (21000 Novi Sad, Pf. 392) küldjék. Internetes leveleiket az Ez az e-mail cím a spamrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címre várjuk.
FRIEDRICH Anna pszichológus
