Messze ringó gyermekkorom
Magyari Klára szabadkai olvasónk mesél egy letűnt világról (2.)
A Magyari család élete Moldvában, a Konstancától 70 km-re levő Barlad városkához közeli birtokon így folytatódott:
– A birtok biztonsága érdekében 20–30 hosszú szőrű kutyát hozattak Angliából. Mi, lányok olyan állatbolondok voltunk, hogy nap mint nap, mielőtt elkezdték volna az esti szolgálatot, az éjjeliőr a kedvünkért beengedte a kutyusokat a házunkba. Amikor az a sok kutya lefeküdt, olyan volt, mintha hosszú, fehér szőrmés szőnyeg borítaná a padlót. A nagybirtokos pedig dalmát kutyát hozatott, abból is a legnagyobbat. Hiába volt neki otthon jó sora, naponta bekéredzkedett hozzánk. Megállt a bejárat előtt, és vastag farkát csóválta úgy, hogy az ajtóhoz ütődjön. A jellegzetes hangra mindjárt kinyitottuk az ajtót és játszottunk vele – folytatja gyermekkora történetét Magyari Klára 86 éves szabadkai olvasónk.
– A munkából is több lett, nagyobb volt a felelősség. Édesapám keményen és kitartóan dolgozott, a tulajdonos meg volt elégedve. Szép összeget tudtunk megtakarítani, terveket szőttünk a jövőről. Apának új hobbija lett. A pappal és a katonatiszttel vadászni jártak. Akkor tudtam meg, hogy a varjú combja ehető. A búzatarló szinte feketéllett a rengeteg varjútól. Volt, amikor apa azért nem aludt otthon, mert a szalmakazalba vagy a szénába bújva leste a rókát két élesre töltött puskával. A vadászat bennünket, gyerekeket is izgalomba hozott, tölthettük a puskaport.
– Az egész családot összekötötte a lovak szeretete. Édesapám lovagolt a legszebben. Több fiákerünk is volt meg csézónk – kétszemélyes kocsi, amit egy ló húzott. Mi a húgommal az utóbbin vágtattunk szívesen. Akármilyen szépek is voltak a lovaink, apám mégis az egyszerű parasztlovát szerette a legjobban. A kutyák közül pedig a fekete pulit kedvelte, mindig volt ilyen. Az egyik pulink olyan ügyes volt, hogy a lófogat mellett, előtte és utána lépkedett, sőt még a ló alatt is, annak a lába között, de csudamód sohasem lépett rá a ló, olyan jól érzékelte a lépések ritmusát.
Egy csínytevés emléke
A gazdatiszt mindig úgy hagyta meg a kondásnak, hogy a 13. malacot el kell ásni. A gyerekek is megértették, hogy így több tej marad a malacok felnevelésére. De amikor ezzel a valóságban is szembesültek, úgy megesett a szívük, hogy ellopták a 13. malacot. Biztos rejtekhelyet találtak neki, ágyat csináltak a részére. Úgy viselték gondját, mint egy kisbabának. Csak édesanyjukkal osztották meg a titkot, aki a konyháról a legjobb falatokat tette félre a röfinek. Gyorsan nőtt a malac, mind nehezebb lett elbújtatni. Úgy határoztak, hogy felfedik titkukat édesapjuk előtt. Az apa csak mosolygott, megértette a gyereklelkeket. Ez a röfi a házőrző kutyus szerepét is betöltötte, olyan hűséges volt, hogy mindig a gyerekek mellett haladt.
A természet gyerekei
Ha gazdag gyereknek is számítottak, a Magyari gyerekek a természet gyerekei voltak. Futás, ugrálás a szabadban, fára mászás, koszorúkészítés, lovagolás, ez éltette őket. Két aranyos póni mellett értek iskolássá. Klára kedvence mégis Marco volt. Marco, a szamár. Ez a hatalmas állat messzebbről inkább lónak tűnt, mint szamárnak. Napi feladata volt, hogy fél tizenkettőkor előálljon, befogják a kocsiba, és viszik ki az ételt a birtokra a munkásoknak. Marco, aki egész délelőtt gondtalanul jött-ment az udvarban, pontban 11 órakor eltűnt. És ezt így mindennap. Tulajdonképpen elbújt, mert nem akaródzott neki a munka. Rafinált volt, újabbnál újabb rejtekhelyet talált. A gyerekek a pártját fogták, de amikor a kocsis már megmérgesedett, kénytelenek voltak segíteni neki. Marco, itt a cukorka, gyere! – így csalogatták, és ilyenkor Marco boldogan, mit sem sejtve, előjött.
– A közelben volt egy mesterséges tó. A termesztett kendert itt mosták az asszonyok. Mi is segítettünk a feldolgozásban, utána meg jókat lubickoltunk. Az előkészített kendert a gyár vásárolta fel. Sok dohányt is termesztettünk eladásra. Élvezettel sodortuk a cigarettát, suttyomban még rá is gyújtottunk.
– Tizenegy éves koromban beírattak a barladi Nikoloj Roška Koobrianu Lánylíceumba – folytatja az emlékezés szálait Magyari Klára. – Kacskaringós, hosszú út vezetett fel a hegyre, ahol hat gimnázium épült fel. A líceum közepe beleágyazódott a hegybe. Az épülethez egy templom kapcsolódott. A kollégium a líceummal szemben helyezkedett el. Csak gazdag stafírunggal és sok pénzzel lehetett ide beiratkozni. Vagy hat öltözet ruhánk is lehetett. Közös volt bennük, hogy 30 cm-re volt a ruha alja a földtől, és mindegyiknek kiegészítője volt a franciasapka.
– Ez a líceum olyan alapokat adott, hogy ezzel tudtunk továbbtanulni, önállóan dolgozni és férjhez menni is. A román mellett latint és franciát tanultunk, a klasszikus tantárgyakon kívül kézimunka is volt. A második év után szakot kellett választani. Én a fehérneművarrást választottam, húgom a kalap- és a művirágbross-készítést. Heti egy órában sütés-főzés foglalkozás volt, de én addigra már ezt mind tudtam, mert édesanyám mellett ügyes háziasszonnyá neveledtem. A reggel zászlófelvonással, a román himnusszal és Miatyánkkal kezdődött, rövid misén is részt vettünk.
– Kedvenc tantárgyam a történelem volt, amit egy idősödő orosz grófnő adott elő. Már az elején kijelentette, hogy a 10-es az Istené, a 9-es az övé, a 8-as a legjobb tanulóé. Nekem sikerült nyolcast kapnom, és ez további lendületet adott a tanuláshoz. Aztán egy tragédia folytán a tanár-diák viszonyból mély barátság született. Földrengés rázta meg a barladi hegyet. Mi a tantermekben tartózkodtunk. Szaladtunk ki, nehogy ránk dőljön az épület. A folyosón átsietve, ahogy két szekrény mellett is elhaladtam, észrevettem, hogy közöttük valaki lapul. Megragadtam a kezénél fogva, és vele együtt futottam ki az udvarra. Kint láttam, hogy az orosz grófnő az. A líceum pár perc múlva beomlott. A családi otthonunk is.
Vissza Erdélybe, majd tovább...
A károkat sikerült helyrehozni, és az élet ment tovább. A kollégisták csak évente kétszer, húsvétkor és karácsonykor látogathattak haza. Ha nagy hó esett, még karácsonyra is ottragadtak a diákotthonban. Klára csintalan diák volt, mókamester. Utánozta a tanárt, és észre sem vette, hogy az meg már ott áll az ajtóban és nézi. Szünetben az asztalon táncolt, és birsalmát dugott be, hogy nagyok legyenek a dudái. Most épp más pajkosság nem is jut eszébe. Magaviselete miatt gyakran állva kellett elfogyasztania az ebédet. Ennek ellenére a tanárok kedvelték, mert udvarias volt és a tanulásban jeleskedett.
– Először akkor volt szabad kimenni a gimnáziumon kívül, amikor bejöttek a németek. Önkéntes munkát vállaltunk. Egy öreg néninél takarítottunk és főztünk. Öt lányra volt gondom, mert én voltam a megbízott. A legszebb ifjú évek voltak, mégis a hatodik év után ott kellett hagynom a líceumot. Mivel Erdélyt visszacsatolták Romániához, az a rendelet jött, hogy a szüleim, lévén magyar állampolgárok, menjenek vissza Erdélybe, mi pedig a húgommal, mivel román állampolgárok vagyunk, maradjunk Romániában. Édesapám ekkor kapcsolatba lépett Leonídával, ő közbenjárt és kaptunk papírt arról, hogy sehová se kell mennünk. De akkor már az oroszok bejövetelétől is tartottak a szülők, és mivel édesanyám német származású, úgy döntöttek, hogy elmegyünk Csanálosra, anyai nagyanyámhoz. Titokban passzust csináltattunk, és mindent hátrahagyva, hátizsákkal a hátunkon, sítalpon tettük meg a több száz kilométeres utat Csanálosig. A pénzbeli vagyonunkat indulás előtt édesapám elküldte egy bizonyos embernek, de azt soha többé már nem kapta vissza. Édesapám újsághirdetésen keresztül a Geier testvérek nagybirtokán lett munkavezető, így kerültünk mi Cservenkára. Újabb nyelvet, a szerbhorvátot is el kellett sajátítani.
– Ezzel lezárult a gyermekkorom, és vele együtt a gondtalan élet, ahogy a családomnak, úgy a munkaadóinknak is.
(Vége)
MOLNÁR Ildikó
