A korlátaimat próbálom levetkőzni
Tóth Eszter szegedi, de Szabadkához kötődő festő alkotása szerepel a Családi Kör címlapján
Tóth Eszterrel Szabadkán találkozom, azt mondja, a kék sáljáról fogom felismerni és arról, hogy laptop lesz nála, táskában. A Családi Kör szerkesztőségébe megküldött önéletrajza alapján tudom, hogy a sálat egy huszonnégy éves lány viseli, azt pedig már Eszter meséli, hogy a számítógépen az elmúlt egy év munkáit tudja megmutatni. Festményekről, rajzokról készült felvételeket, amelyek egyike lapunk aktuális számának borítóján látható.
– Szabadkán születtél, tanulmányaid Szegeden végzed – vázolom a tényállást beszélgetésünk elején, mire Eszter pontosít: Szegeden nem csak tanul, egészen kiskora óta a család is ott él. Ő csupán a nagymamát szokta látogatni szülővárosában, igaz, meglehetősen gyakran, kéthetenkénti rendszerességgel. Vajdasághoz köti az is, hogy a „barátja” kishegyesi illetőségű – igaz, Tamás is Magyarországon, Pesten dolgozik, így a pár legalább annyiszor találkozik a fővárosban, mint Szegeden, Szabadkán vagy Hegyesen... Hiába, így megy ez a mai világban. Eszter egyébként határozottan tagadja, hogy ő olyan magyar lenne, aki elveszítette a kötődéseit. Egyrészt papíron még mindig nem magyar állampolgár (hogy ezt miként sikerült ennyi év elteltével elérnie?), másrészt érzelmileg ugyanúgy kötődik vajdasági származásához, mint e-mail nevében a kis „c” betűhöz, ami – magyarázza mosolyogva – a „curica” rövidítése.
– A szabadkai piacon sétáltunk a mamával, kislánykoromban történt, amikor a rövid hajam miatt egy hölgy sehogyan sem akarta elhinni, hogy „nije dečko, to je curica”.
A család, bontakozik ki Tóthék története, nem egyszerre költözött határon túlra. A 90-es évek elején először az édesapa mondott nemet a katonai behívóra, országot váltott, és fájó szívvel bár, de néhány évig távkapcsolatot tartott fönn feleségével, valamint két lányával. Néhány év elmúltával a család nagyja is követte őt Szegedre, ahol valamivel könnyebb volt biztosítani a megélhetést a négy gyermek számára. Eszternek ugyanis idővel megszületett a húga és a kisöccse... A szülőknek az is nagyon fontos volt, magyarázza Eszter, hogy a gyerekeknek több lehetőséget tudtak új környezetükben szavatolni. Szakkörök, zenés és sportfoglalkozások, ahova csak tudták, mindenhova beíratták őket. Miközben nem föltétlenül akarták saját elképzeléseiket ráerőltetni csemetéikre. Beszélgetőtársam például matematika tagozatos osztályban kezdte el a tanulmányait, gyorsan kiderült azonban, hogy az algebránál jobban érdekli a rajzolgatás. Ekkor – noha a család nem tud felmutatni művészvénával megáldott felmenőket – a negyedik osztály elvégzése után a szülők átíratták lányukat rajztagozatra. Jól tették, mert Eszter számos rangos helyezéssel (2001: Városi mintázó verseny, 1. hely, Országos képzőművészeti pályázat – Mohács, 1. hely, I. Országos Kerámia Verseny, 4. hely; 2004: Toledói Nemzetközi Rajzpályázat – USA, 3. hely; 2005: Országos képzőművészeti pályázat – Mohács, 1. hely; 2010: Tudományos és Művészeti Diákkörök Konferenciája – Szeged, plasztika – 2. hely) hálálta meg a bizalmat.
– Ez nekem természetes, de tudok olyan családokról, ahol nem nézik jó szemmel a „művészkedést”, mert abból nem lehet megélni. Ezt a nézetet osztja gyakran a tanár is – fejtegeti Eszter, és példaként egyik barátnője példáját hozza fel, akit az osztályfőnöke pszichológus elé akart idézni, mivel folyton csak a füzetébe firkált. A barátnő ma Eszter csoporttársa a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskola karán.
Azt is megbeszéljük, hogy Eszterre, ha marad a matematikusi pályán, akkor talán kiszámíthatóbb élet várna, ámde semmiképpen sem boldogabb. Aminek a jelentőségéről, ti. a boldogságáról, lehetne vitázni, hogy a boldogság-e vagy a pénz a fontosabb, illetve kizárja-e egymást? – egyelőre azonban térjünk vissza a nagymamához, akit unokája oly lelkiismeretesen látogat.
Részben onnan ered a kötődés, mert Eszter tudja, hogy apátlan időszakában a szabadkai nagycsalád igyekezett enyhíteni a benne, illetve nővérében tátongó űrt.
– Itt lakott a mamám, a férje, annak az anyukája, a mama testvére a feleségével és a gyerekével, továbbá a mamám testvére feleségének az anyja, összesen tizenegyen... – idézi fel Eszter a gyermekkori környezetet. Ma már csak a mama, valamint a testvérének a felesége, Marika lakják a helyet.
– Marika a Családi Kör rendszeres olvasója, mi több: előfizető. Emlékszem, teáztunk éppen a mamával, amikor lejött hozzánk az újságot lobogtatva, hogy ezt a lehetőséget nem szabad kihagyni! Én pedig tényleg megörültem a felhívásnak, miszerint kortárs képzőművészek alkotásait jelenteti meg címlapján a Családi Kör. Sok pályakezdő fiatal van, akik jól dolgoznak, de valahogy elvesznek a világban... Az újság révén azok is megismerhetik a munkánkat, akik nem látogatják a tárlatokat.
Merthogy a tárlatokat jobbára csak a szakma látogatja, a többség nyilván úgy van vele, hogy az egy külön világ. Pedig, véli Eszter, a távolság nem olyan áthidalhatatlan. Például azért sem, mert rajzolni – hiszem vagy sem – mindenki meg tud tanulni. Azzal, hogy aki tehetséges, azt is ki tudja fejezni, ami a modell arcán tükröződik, amit a bensője rejt. Vagyis: nem minden a technika.
– Egy közkeletű vélekedés szerint a dilettáns művészek mentsvára a mindenféle absztrakt irányzat, amely elfedi, hogy az alkotó sohasem tanult meg „rendesen” festeni...
– (Eszter a felvetésen csak nevet) Persze, tudom, hogy kell az olyan kép is, amit kirakhatunk a falra, egy szép tájkép vagy csendélet... Az az igazság, hogy még mindig ezeket fogadják el az emberek...
– Vannak eladásra szánt képeid?
– 2007-ben volt egy önálló kiállításom Kishegyesen, akkor eladtam egy képet. De direkt eladásra nem festek. Szerintem egy absztrakt kép is teljes mértékben kellemes tud lenni. Vagy egy amorf forma megnyugtató. De ahhoz, hogy az ember el tudjon rugaszkodni a valóság leképezésétől, vagy el tudja torzítani a figurát, ahhoz szerintem igenis meg kell, hogy legyen az alapja. Szegeden, a Művészeti Szakközépiskolában nagy hangsúlyt kapott a precizitás, az anatómiai ismeretek elsajátítása, és ennek persze meglett a haszna. Ugyanakkor azt vettem észre, hogy amikor ezt a gondolkodásmódot belesulykolják az emberbe, akkor a későbbiekben nem tudsz elrugaszkodni: korlátok közé szorítod magad. És ezeket a korlátokat nagyon nehéz levetkőzni, ezt tapasztaltam meg Olaszországban.
– Olaszországba az Erasmus ösztöndíj segítségével jutottál ki. Mi ennek a programnak a lényege, és mit tapasztaltál meg általa?
– Ha az egyetemnek vannak összeköttetései más, külföldi iskolákkal, akkor oda ki lehet menni tanulni. Én Maceratába, egy Ancona alatt található kisvárosba kerültem. Itt már jellemző a délutáni szieszta, szóval inkább déli vidék ez. Nagyon szerettem az ottani életet. Szakmailag pedig valami teljesen újat tapasztaltam meg. Teljesen másmilyen az olasz tanároknak a festészettel kapcsolatos felfogása, arányokkal, anatómiával például alig foglalkoztunk. Inkább az került előtérbe, hogy sikerülhet a saját magunk érzéseit megalkotni. Egy évig nem azt festettem, amit egy arcra vagy egy tárgyra ránézve láttam, hanem azt, amit belül láttam. Hazaérve a tanárom is mondta, hogy látszik rajtam a fejlődés, hogy új utakat nyitottam meg magam előtt és, hogy ezeken az utakon el lehet indulni. Úgy fejlődik az ember, ha valami újjal találkozik.
– A tanárod miért részesíti mégis előnyben a valósághű ábrázolás- módot?
– A két oktatási rendszer teljesen más, a magyar jobban megköti a tanár kezét. Meg aztán, mint mondtam, minden tanulási módszernek megvan a maga haszna.
– Hat képed másolatát küldted el a Családi Körnek. Miért éppen ezeket?
– Egy nagyon vegyes válogatást állítottam össze, ami lefedi a pályám alakulását a kezdetektől a legújabb korszakomig, vagyis afféle gócpontok ezek a képek. És persze személyes kedvencek. Nagyon szeretem a Víztükör címűt, vagy éppen ezt a női portrét – mutatja Eszter az Arc című munkáját. – Nagy hatással vannak rám az emberi arcok, legalábbis azok, amelyekben látok valamit tükröződni. Egy ilyen arcot, egy számomra vadidegen modellét egyszerűsítettem le, hozzáfestettem a színeket, a betűket... Néhány óra alatt elkészültem vele. Amikor megvan a kellő lendület, akkor egy ültő helyemben képes vagyok befejezni a képet. Ez a portré egyébként tussal meg temperával készült, és aranypor van benne, amit plextollal rögzítettem.
– Igen sokrétű az érdeklődési köröd: az életrajzodba azt írtad, hogy az olvasás, a színházba járás ugyanúgy szerepel a hobbijaid között, mint a zene vagy éppen az ékszerkészítés...
– Igen, hat évig zongoráztam, befejeztem a zeneiskolát. Az ékszerkészítés meg onnan jött, hogy régebben teljesen ékszermániás voltam. A középiskolában öt vagy hat nyakláncot is magamra aggattam; a gyűjteményemet a mai napig féltve őrzöm. Meg tudtam valósítani mindenféle egyedi és extrém elképzelésemet, kerámiából készítettem nyakláncokat és óriási sárga fülbevalót sárga gyöngyökből, de gyerekjátékból, nagy fakockából és gömbökből is csináltam ékszereket. Megnyugtat, ha babrálhatok valamivel, amikor éppen nem festek.
A vöröskeresztes tevékenységem is nagyon fontos a számomra. Egy barátnőm révén kapcsolódtam be a mozgalomba még elsős középiskolás koromban, azóta aktív tag vagyok. Karácsonyi ajándékokat gyűjtünk a rászorulók számára, vagy szellemileg hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozunk – én az arcukat szoktam megfesteni.
Az iskola mellett még 1998-ban beírattak a szüleim egy alapfokú művészeti iskolába, ahol tanítás után, heti néhány alkalommal négy órát foglalkoztak velünk a tanárok. Jó az, ha az ember sok mindenbe belekóstol, de igazából egyvalamit kell kiemelni, és azt végigvinni.
– Te a művészetet emelted ki a sorból – mit gondolsz, jól döntöttél?
– El sem tudom képzelni, milyen lenne az életem, ha másként alakul. Régen úgy gondoltam, hogy mi, művészek különbözünk a többiektől, a gimnazisták sokkal komolyabbnak tűntek. De igazából nem tudom, hogy mások milyenek, mert általában az egész napot az iskolában, másoktól elzárva töltöttük; három napba voltak bezsúfolva a mindenféle szokványos tantárgyak, két napig pedig az alkotóházban festettünk, rajzzal, grafikával, textillel, szobrászattal foglalkoztunk reggeltől estig. Volt már, hogy belegondoltam, vajon mivel foglalkoznék, ha nem művészettel? Hát igazából semmi sem jutott eszembe.
– Havonta mekkora összeget költesz festészetre, illetve abból mekkora részt tudnak lefedni a támogatások?
– Mire a festőkeretet és a szükséges rámákat, a festéket, vásznat és az alapozót összevásárolom, húsz- vagy harmincezer forintot biztosan elköltök. Mivel a tanulmányi átlagom tényleg jó, ösztöndíjat kapok, aminek az összege lefedi a költségeimet. Plusz vannak pályázatok, ezeken például utalványt lehet nyerni, amit a művészellátóban festékre váltok. A művésztelepek is támogatják a fiatal alkotókat, két csoporttársam most volt bronzot önteni Csongrádban, a költségeket az ottani művészkör állta.
– Minden ösztöndíj megszűnik egyszer...
– Nem tudom, mi lesz a továbbiakban – egyelőre olasz nyelvleckéket veszek, mivel az olaszok csak olaszul beszélnek, és szeretnék visszamenni Maceratába. Úgy érzem, sok mindent tanulhatok még az ottani festőktől. Aztán jó lenne elvégezni a mesterképzést, hogy taníthassak. Sok festő vállal ma mellékállást, elmennek például tanárkodni. Én is gondolkodom ezen a lehetőségen, és elárulom, Szabadkán is szétnézek majd alkalomadtán, hogy esetleg szükség van-e rám.
FEHÉR Tamás
