Névrokonom, a vértanú
Családkeresésem felemelő fordulata
Néhány évvel ezelőtt történt, hogy orvosi utasításra Szabadka utcáit róttam, amikor ismerőseim azzal a kérdéssel állítottak meg, hogy van-e, volt-e rokonságom valahol Magyarországon. Merthogy a minap rádiójuk keresőjét csavargatva nevem említésére figyeltek fel, de hamar kiderült, nem rólam van szó, hanem egy katolikus papról, akinek életéről, haláláról számukra ismeretlen egyházi vizsgálat van folyamatban. Otthon életem párja ennél több értesüléssel várt. Ő a tévét böngészve hallotta a Brenner nevet, és figyelte, amit közöltek róla. Így tudta meg, hogy Szentgotthárd egyik templomának káplánját 1957 telén tőrbe csalták, kegyetlenül meggyilkolták, s megkezdődött boldoggá avatásának eljárása. Tudja, hogy engem érdekel, hol élnek névrokonaim, hátha a világ valamely sarkában vérrokonaim is vannak...
Ebbéli kíváncsiságomat valószínűleg Édesapám nagybátyjától örököltem, aki egészen Szarajevóig jutott el elődeink keresésében. Őt 1901-ben, 21 éves korában, felszentelt papként kinevezték a Nagykikindai Magyar Főgimnázium hittantanárává, öt év múlva átadták neki az ottani plébániát, ahol abban az időben egy magyar és egy német káplán is szolgált. Aztán jelentős szerep jutott neki 1911-ben dr. Glattfelder Gyula temesvári, illetve az I. világháború előtt még a hatalmas Csanádi Egyházmegye (Szent István alapította és első püspöke Szent Gellért volt) püspökévé való szentelése alkalmából, ahonnan dékán kanonokként, apostoli protonotáriusi méltósággal tért vissza plébániájára. Szertartásmesteri feladatának csak rövid ideig tehetett eleget: kitört az I. világháború, utána pedig úgy darabolták fel Magyarországot, hogy Temesvár Romániába, Nagykikinda pedig az SZHSZ Királysághoz került. Jómagam annak köszönhetem bánsági létemet, hogy a Temeskeresztesen élő, tízgyermekes öccsén segítendő, harmadmagával magához vette Édesapámat. Rá kemény egyházi kötelesség hárult: a vajdasági Bánságban ő volt a legmagasabb rangú papi személy, tehát évekig végezte a püspöki-adminisztrátori teendőket – kivéve a papszentelést. Így kevés ideje maradt az ősök keresésére.
Nos, egy kovácsmester elődöm (amikor 1971-ben végre eljutottam a mai Crucenibe, még állt a pókhálóval átszőtt régi műhely) Ausztriából indult „fremtbe”, és kikötött Bosznia szívében. Onnan azt követően ment Kreutzstadtlbe, hogy Mária Terézia németekkel töltötte fel Dél-Magyarország „légüres terét”. Nekem annyi maradt, hogy a múlt század hatvanas éveiben néhai Dévavári kollégámmal meglátogattuk Magyarkanizsán dr. Kosztolányi Árpád orvost, s ő mondta el, hogy családjának Brenner-ága (édesanyja, Eulália és unokatestvére, József, azaz Csáth Géza) valahonnan Temesvár és Arad környékéről jött Adára, tehát rokonok is lehetünk. Egy családi csavargásunk alkalmából eljutottunk Bakonybélbe, ott a kolostortemplom előtt emelt, II. világháborús emlékművön több Brenner között a Teréz és Ferenc, tehát Édesanyám és Édesapám névrokona szerepel. Ide tartozik, hogy Magda nagynéném 1948-ig, tehát Jugoszláviának a táborból való kiátkozásáig levelezett egy Pécs környéki falu plébánosával, aki úgy tudta, hogy rokonunk, és Brenner Ferencnek hívták.
Miután tehát bizonyossá vált, hogy Szentgotthárdon élt és vértanúként halt meg Brenner János atya, levelet írtam az ottani plébániára, és érdeklődésem komolyságát bizonyítva, a fentieket is közöltem benne. Nagy meglepetésemre igen gyorsan kaptam választ, mégpedig Szombathely püspökvárából, Brenner József helynök úrtól, a vértanú János testvérétől. És nemcsak levél jött, de nyomtatott és szalagra tett anyag is János atya életéről és vértanúságának körülményeiről. Ezek leporellószerű rövid változatát sokszorosítottam, elvittem Szabadka és Nagybecskerek püspökének, a szabadkai Paulinum rektorának, Nagykikinda plébánosának és postán elküldtem iskolatársaimnak, akik papi pályára léptek. A rektor úr lehetővé tette nekem, hogy intézete diákjainak beszéljek Isten Szolgája névrokonomról, és bemutassam a róla készült CD-t.
Aztán mentek és jöttek a levelek Szombathely és Szabadka között az ismételt meghívással: szánjuk el magunkat egymás meglátogatására. Ez 2007. szeptember 29-én, János atya felszentelésének 50. évfordulóján megtörtént Zsida városrész Jó Pásztor-kápolnájában, amelyet a hívők emeltek a szörnyű tett színhelyén. Hatalmas tömeg vette körül a kicsi, de gyönyörű kápolnát annak bizonyítékaként, hogy az évtizedekig tartó tiltás ellenére a hívők szívükbe zárták kedves papjukat. Az emlékező szentmisét dr. Seregély István nyugalmazott egri érsek tartotta, akit Jánossal együtt szentelt pappá Szombathely egykori püspöke.
Brenner József helynök atya nagy szeretettel fogadta családomat. Rendelkezésünkre bocsátotta Kámon kerület templomának paplakát, minthogy ő ott plébános volt – magas megbízatásával párhuzamosan. Az ott töltött napok, sok kedves beszélgetéseinket beleértve, kellemesen teltek, pláne hogy biztosra ígérte viszontlátogatását Szabadkán. Erre, végre, sor került, ez tette lehetővé interjúnk elkészítését.
– Voltak-e jelek, cselekedetek, netán fenyegetések, amelyek egy ilyen szörnyű bűntény lehetőségére utaltak?
– 1957. december 15-én, vasárnap reggel a hívek zárt templomajtót találtak Szentgotthárd II. kerületi plébániáján. Brenner János káplán akkor már vérébe fagyva, meggyilkolva feküdt az iskola mellett. Egy-két hónappal előtte, amikor a filiába ment motoron, az erdőből emberek ugrottak elő, és hasábfákat dobáltak az útra a motorja elé. Nem sikerült a gyilkossági kísérlet. A püspököt az állami hatóság arra akarta kényszeríteni, hogy helyezze el Brenner Jánost, ám válasza az volt: nem félek!
– Mi történt a tragikus éjszakán? Megtalálták-e a tetteseket? Nyilván politikai gaztett történt, tehát kísérlet is a megtévesztésekre...
– Egy 17 éves fiatalembert bujtottak fel, hogy éjjel 12 órakor hívja ki János káplánt egy haldoklóhoz. Az államvédelem és a párt embereiből álló csoport várta az erdei úton. Egy színlelt igazoltatás után lefogták, 32 késszúrást ejtettek rajta, koponyáját betörték, majd a nyakára lépve csigolyáját is. A haldoklót egy száraz kúthoz vonszolták. Közben ugyanis előjöttek a közeli ház lakói, villanyt gyújtottak, mire a gyilkosok a sötétben leléptek. Az eset kapcsán figyelmet elterelő pereket rendeztek, még halálos ítéletet is kimondtak, de mindig csak egy gyilkost feltételeztek. A végén „nem találtak” tettest. Közben meghurcolták a plébánosát, a testvéreket, a bátyámat és engem is kihallgattak.
– Brenner János áldozópap rövid ténykedése alatt mély nyomokat hagyott Szentgotthárd, Zsida és Rábakethely lakosságának életében, ha hosszú évtizedek tiltása után, az első lehető alkalommal emléket állítottak vértanúsága színhelyén, majd közadakozásból ugyanott gyönyörű emlékkápolnát építettek.
– A fiatal papot nagyon kedvelték hívei. A rendőrségi jelentésből az derült ki, hogy a gyermekekkel és a fiatalsággal való foglalkozása volt a fő bűne. Meg akarták félemlíteni a papokat, de a püspököket is. A tiltás ellenére minden évben megemlékeztek róla. Csak 1989 után állíthattak keresztet és építhettek kápolnát halála helyén.
– Hogyan élt a család? Hogyan viselte el ezt a tragédiát? Tudvalevőleg a Brennereknek tekintélyes szerepük volt Szombathely közéletében, ez pedig nagy hátrány volt a 40-es és 50-es években. Meghurcolták a tekintélyes polgárokat, akadályozták iskoláztatásukat. Különösen, ha a családból papok kerültek ki.
– Mindhárom gyermek pap lett, noha a 40-es és 50-es években nagy nehézségeket kellett leküzdeniük. Az iskolákat államosították, a kis és nagy szemináriumokat feloszlatták, a szerzetesrendeket szétszórták. János és László fivérem a ciszterci rend tagja volt. 1952-ben a három testvér a központosított győri szemináriumban készülhetett papnak. Ezért édesapánknak, Brenner Józsefnek sok méltánytalansággal, nehézséggel kellett megküzdenie. Minden második évben volt a családban újmisés, ami a szülőket anyagilag is érintette.
– Iskoláit, tanulmányait hogyan végezte akkor, amikor az iskolákat elvették az egyháztól, a rendeket szétszórták, János atya pedig szerzetes kívánt lenni?
– Tanulmányait a szombathelyi püspöki iskolában kezdte, később a pécsi ciszterci rendi gimnáziumban folytatta, mivel édesapámat oda helyezték. Amikor a család visszatért Szombathelyre, a premontrei rendi gimnáziumban tanult az államosításig. Bizonyítványai mindig kitűnőek voltak. A középiskolában magas fokon sajátította el a francia nyelvet. A szemináriumi információk szerint a legkiválóbb növendékek egyike volt.
– Milyen volt gyermek- és ifjúkora? Voltak-e előjelei annak, hogy papnak készül? Egy iskolai előadáson Tarzíciusz szerepét kérte.
– Elemi iskolás korában előadták Tarzíciusz történetét. Szerepét ő akarta mindenáron eljátszani. Ezért adtuk életrajzi könyvének a Magyar Tarzíciusz címet. Ő is az oltáriszentséget vitte, amikor meggyilkolták. Élénk gyermek volt, a papságra csak középiskolai tanulmányainak vége felé törekedett. A családot a döbbenetes brutalitással végbevitt gyilkosság nagyon megviselte. Édesapánk három év múlva, 57 éves korában meghalt. Különösen az volt bántó, hogy János haláláról nem volt szabad beszélni. Mindenkit megfélemlítettek: ha beszélni mer az ügyről, súlyos szankciókat kell elviselnie. Képét eltávolították a szeminárium faláról is. Templomszentelések alkalmából fényképeit elkobozták. Plébánosát meghurcolták, többször megverték, majd elhelyezték.
– Honnan és mikor indult János atya boldoggá avatásának előterjesztése, és hol tart most ennek eljárása a vatikáni bizottságban?
– 1989 után a hívek robbanásszerűen kezdték tisztelni János atyát. A sajtó csak 32 év után kezdett foglalkozni ügyével. Igyekeztek minél többet megtudni a titokzatos bírósági tárgyalásokról. 1993-ban felépült az emlékének szentelt kápolna. Látva a hívek nagy tiszteletét, az akkori püspök egyházmegyei bizottságot alapított a boldoggá avatáshoz kellő anyag összegyűjtésére. Könyveket és ismertetőket nyomtattunk. 2007-ben ment el Rómába, magyar és olasz nyelven, több kötetben a begyűjtött anyag.
– Úgy érzem, helyénvaló a kérdés: az elküldött peranyagban minden bizonnyal volt tanúság imameghallgatásokról, netán csodákról is?
– Köszönöm a kérdést, mert elmondhatom, hogy sok imameghallgatás volt. Ezeket a püspökség gyűjtötte össze. Csak néhányat küldtek el Rómába. Mert a vértanúságot kellett bizonyítani a boldoggá avatás érdekében, ennek elismeréséhez pedig nem kell csoda. A csoda elismerését ugyanis hosszú procedúra árán lehet elérni. A boldoggá avatás az utolsó fázisánál tart. Most készül az ún. posicio. Ez az ügy rövid összefoglalója, amelyet a pápa elé terjesztenek, aki ezzel engedélyt ad a boldoggá avatásra. Már az ügy megindításához is jóváhagyás kellett, az ún. nihil obstat.
– Egyszer volt szerencsém családommal együtt, tisztelendőséged meghívására, részt venni a zsidai Jó Pásztor-kápolnában megtartott misén, amelyet dr. Seregély István egri érsek celebrált. Az összegyűlt hatalmas tömeg nekem azt sugallta, hogy a templom igazi búcsújáró hellyé vált.
– A nyáron minden hónap 13-án mise van a kápolnában. A búcsúnapra neves szónokokat szoktak meghívni. Sok püspök járt a kápolnában. December 15-én, az évfordulón, általában az időjárás nehezíti a hívek összejövetelét. Ilyenkor sírjánál szoktunk megemlékezést tartani.
– Gyakran mondják: a mai ifjúság tévelygéseinek egyik komoly oka, hogy nincs jó, pozitív példaképük. Lehet, talán elfogult vagyok, de meggyőződésem, hogy kedves vértanú névrokonom lehet a hősiesség, a kitartás, a bátorság, a hivatástudat példaképe?
– Büszkén nézhet fel fiatal névrokonára! A felsoroltak mellett volt benne nagy kötelességtudat, és amit ritkán szoktak emlegetni: a másokon való segítés készsége. 1956-ban egy határon túlra igyekvő fiatalembernek felajánlotta, hogy üljön fel a motorkerékpárjára, mert így hamarabb utoléri a családját. Megható jelmondata volt: „Az Isten-szeretőknek minden a javukra válik.” (Róm 8.28)
– Köszönöm!
BRENNER János
