2016. január 7., 1. szám, XXVII. évfolyam

Históriai ínyencségek

Az Oszmán Birodalom tündöklése és bukása

(10. rész)

A környezetét rettegésben tartó zsarnok, IV. Murád halálával egyetlen életben hagyott öccse, I. (Őrült) Ibrahim (1615–1648) lépett trónra mint a dinasztiaalapító Oszmán törzsének utolsó egyenes ági férfiutóda, és ezáltal ősatyjává lett az utána következő összes szultánoknak. Kegyetlen, kapzsi és költekező fejedelem volt. Nagyon rövid idő alatt sikerült a birodalmat az összeomlás szélére sodornia. Az igazi kormányzó édesanyja, Kösem szultána volt, aki IV. Murád halála után végképp átvette az irányítást.

Ibrahim 12 évesen lett a Topkapi szeráj Ketrec nevű lakrészének foglya, ugyanis bátyja ide záratta őt, trónfosztott nagybátyjuk, Musztafa szultán mellé. A foglyok egyetlen társaságát a szolgálatukra kirendelt idősebb asszonyok és a háremüket alkotó néhány meddőnek bizonyult nő jelentette. Ibrahim fogsága idején semmiféle képzésben nem részesült, hiszen teljesen el volt szigetelve a külvilágtól, így amikor trónra került, egyáltalán nem volt felkészülve az uralkodásra.

Ez már a beiktatásán is meglátszott. Amikor kilovagolt a városba, hogy fogadja alattvalói hódolatát, a gyakorlat hiánya miatt olyan ügyetlenül ülte meg lovát, hogy az inkább váltotta ki az emberek nevetését, mint éljenzését.

Paul Rycaut angol történetíró 1680-ban, Londonban megjelent könyvében így jellemezte a 18. szultánt: „Ibrahim természeténél fogva szelíd volt és nyájas, homloka magas, szeme gyors és élénk, arca pirospozsgás, arcvonásai pedig arányosak, ám mégis volt valami az arckifejezésében, amely nem ígért nagyszerű szellemi képességeket. (...) Az örökös halálfélelem, amely a bebörtönzése alatt gyötörte, annyira lebénította teljes valóját, hogy egyfajta hidegséget mutatott a nők iránt, így a hárem legtüzesebb hölgyeinek enyelgése és forró ölelései sem tudták egy teljes éven át felolvasztani fagyosságát, ez volt az oka ama bizonyos hír szárnyra kapásának, hogy esetleg impotens.”

Kösem anyaszultánnő ez utóbbi ügyben a szultán tanítójához és bizalmasához, Dzsindzsi hodzsához fordult, aki ajzószerekkel tömte tele Ibrahimot, és pornográf képeskönyveket hozott neki. A módszer bevált, Ibrahim mind több időt töltött háremhölgyei társaságában, és 14 hónap alatt három fia is született: a későbbi IV. Mehmed, II. Szulejmán és II. Ahmed szultánok. Ibrahimnak végül hét év alatt 18 gyermeke született.

A padisah egyéb felüdülése a lovasverseny és az íjászat lett, az íjászversenyeken rendre megjutalmazta a legjobb céllövőket.

Amikor a szultán beleszeretett elhunyt bátyja, Murád egyik özvegyébe, az asszony durván visszautasította. Ibrahim megpróbálta megerőszakolni, de a nő tőrt rántott és megfenyegette a szultánt, hogy megöli, ha a közelébe mer menni. A tusakodást Kösem is meghallotta, s jól összeszidta a fiát, a nőnek pedig egérutat adott. Ez annyira feldühítette az uralkodót, hogy anyját kiutasította a háremből és a Régi szerájba száműzte őt.

Később a húgait, Ajse, Fatma és Hanzade hercegnőket azzal alázta meg, hogy kegyencnői személyes szolgálatára fogta őket, mint közönséges rabnőket, ékszereiket és birtokaikat elkobozta – ilyesmit rajta kívül egyetlen oszmán uralkodó sem tett meg a nőrokonaival.

Kösemet ez mélységesen felháborította és teljesen Ibrahim ellen fordította, kinek a sorsát megpecsételte az anyai szeretetnek mélységes gyűlöletté válása. Kösem a következő levelet írta Ahmed pasának, a nagyvezírnek: „Végül sem kegyelmedet, sem engem nem fog életben hagyni. El fogjuk veszíteni irányításunkat a kormány felett. Azonnal mozdítsa el őt a trónról!”

Ahmed pasa erre nem reagált, de Kösem más szövetségeseket keresve végül janicsárlázadást szított, akik kényszerítették Ibrahimot a trónról való lemondásra, majd legidősebb fiát IV. Mehmedként ültették a trónra.

A trónfosztott Ibrahimot egy kis szobába zárták a Kedvencek Csarnoka közelében, ahol a következő kilenc napon kegyencnői hallották, hogy megállás nélkül, vigasztalhatatlanul zokog. Egy esetleges ellenforradalomtól tartva a szultáni tanács a muftitól szerzett egy fetvát, amely felhatalmazást adott a kivégzésére, így 1648. augusztus 17-én beküldték hozzá a főhóhért, hogy megfojtsa. A dulakodásban végül a mester egyik segédjének sikerült az uralkodót egy bőrszíjjal megfojtania.

Trónra kerülésekor IV. (Vadász) Mehmed (1642–1693) mindössze hat és fél éves volt, az Oszmán Birodalom történetének legfiatalabb szultánja. Normális esetben anyját, Turhán valide szultánt tették volna meg régensnek, ő azonban még csak 23 éves volt, az eddigi legfiatalabb valide, így tapasztalatlansága miatt a szultáni tanács inkább Kösemet jelölte ki régensnek, a büjük (nagy) valide szultán címet adományozva neki.

Turhán azonban ebbe nem nyugodott bele, és éveken át mesterkedett anyósa ellen, támogatókat szerezve a szpáhik vezetői és más nagy hatalmú pasák között. A szpáhik végül fellázadtak, de a janicsárok leverték őket. A zendülés viszont folytatódott Isztambul lakossága körében, sokan a Topkai szeráj elé vonultak. Kösem úgy határozott, hogy pozíciója megtartása érekében meg kell buktatnia IV. Mehmedet, és az öccsét, Szulejmánt kell a trónra ültetnie. Tervével egyetértett a janicsárok vezetője is, azonban a terv kiszivárgott és a Turhán oldalán álló nagyurak szereztek egy fetvát, mely engedélyezte a nagy anyaszultánnő kivégzését. Kösem vadul küzdött, végül csak négy hóhérnak együtt sikerült őt megfojtania, majd minden szertartás nélkül még aznap el is temették.

Most már Turhán lehetett a régens, aki a tapasztalatlanságából származó hátrányt állandó tanulással, a részletek legapróbb megismerésével igyekezett csökkenteni. Elődeivel ellentétben ő közvetlenül is részt vett a díván ülésein, a trón mögött, egy függöny mögött ülve, és innen felszólalva.

Időközben az ifjú IV. Mehmed elérte a kamaszkort, és a háremből átköltözött a szultáni rezidenciába, ahol különféle sportokat űzött az apródokkal, majd rákapott a vadászatra, ami uralkodása hátralevő idejére fő tevékenysége maradt. Turhán régensi megbízása végül 1656-ban lejárt, amikor a fiát nagykorúnak tekintették. Mehmed viszont ezután sem mutatott nagyobb érdeklődést a kormányzás iránt, ám az anyja által ügyesen kiválasztott nagyvezír, az albán Köprülü Mohamed pasa állta a sarat. Az agg pasa azonban 1661-ben halálosan megbetegedett. Betegágyán a következő intelmekkel látta el az ifjú szultánt: „Soha ne hallgass egy nő tanácsára, ne engedd egyik alattvalódnak sem, hogy túlságosan meggazdagodjon, mindig ülj lóháton és a hadseregedet mindig meneteltesd.”

Mohamed pasa utóda a nagyvezíri tisztségben fia, Fázil Ahmed pasa lett, aki éppen olyan rátermettnek bizonyult, mint az apja volt, így a szultánnak továbbra sem kellett államügyekkel foglalkoznia. Ehelyett egyfolytában csak vadászott.

Habár a szultán eredetileg a saját neme iránt vonzódott (kedvencei a palotaőrök voltak), végül a háremben is eleget tett kötelességeinek. Egy görög rabnő, Gülnús szülte meg fiát, a későbbi II. Musztafát, aki 20 év után az első fiúutód volt az Oszmán-dinasztiában (Gülnús később még egy fiút szült, a későbbi III. Ahmedot). A szultán a fia születése után ismét érvénybe akarta léptetni a testvérgyilkosság oszmán szokását, hogy megszabaduljon öccseitől, de az anyja védelmébe vette a három herceget, noha azok nem is a saját fiai voltak. Mehmednek végül csak a legidősebbet, Szelimet sikerült eltetetnie láb alól, a másik kettő megmenekült.

1683-ban Kara Musztafa nagyvezír meggyőzte a szultánt, hogy indítson óriási hadjáratot Bécs ellen, mondván, hogy amikor az osztrák főváros török kézre kerül, „minden keresztény engedelmeskedni fog az oszmánoknak”. A császárváros ostroma azonban csúfos vereségbe fulladt, a legyőzött sereg fejvesztve menekült, élen a nagyvezírrel, aki visszavezette a sereg maradékát Nándorfehérvárra. A kudarcért életével fizetett, a szultán még a katonai táborban lefejeztette.

Az oszmán vereség a Szent Liga létrehozására ösztökélte Európa keresztény hatalmait, hogy egy újabb keresztes hadjáratot indítsanak az ottománok ellen. Ezzel kezdetét vette egy többfrontos, 30 éven át tartó háború. Már félő volt, hogy maga Isztambul is ostrom alá kerülhet, aminek hatására a vallási elöljárók és a lakosság azt követelték, hogy a szultán – aki a jelek szerint az örökös vadászatai miatt minderről semmit sem tudott – mondjon le a trónról és helyét öccse, Szulejmán vegye át, akit nagyon tiszteltek vallásossága miatt.

A szultán erre parancsba adta öccsei megölését, de a testőrség parancsnoka nem hajtotta végre a parancsot, hanem éppen ellenkezőleg – megerősítette a hercegek védelmét. A fellázadt tömeg, amikor tudomást szerzett a kelepcébe került Mehmed parancsáról, hajszál híján meglincselte a szultánt. A nagyvezír alig tudta lebeszélni erről a rebellis alattvalókat. Mindenesetre ezen incidens után IV. Mehmed is belátta, hogy pozíciója menthetetlen, és lemondott a hatalomról öccse javára. Még aznap helyet cseréltek: Szulejmán beköltözött az uralkodói rezidenciába, a trónfosztott Mehmed pedig öccsei addigi börtönébe, amit élete végéig nem hagyhatott el. A királyi hajsza véget ért, ezúttal a vadászt zárták ketrecbe.

II. Szulejmán (1642–1691) a Ketrecben élte le eddigi életét, ahol kitanulta a kalligráfiát, és ideje legnagyobb részét a Korán másolásával, illetve imádkozással töltötte. Nem lehettek ágyasai, amíg fogoly volt, de kiszabadulását követően sem mutatott különösebb érdeklődést a nők iránt, mivel inkább a szellem embere volt, és fölöttébb vallásos. Így az Oszmán Birodalom történetében először fordult elő, hogy egy szultánnak nem volt saját háreme. Az édesanyja, a szerb származású Szálihe Dilásub lett a valide szultán, de amikor két évvel később elhunyt, a nők vezető nélkül maradtak a háremben, amely amúgy is szinte üresen kongott.

II. Szulejmán rövid uralkodása alatt két hatalmas janicsárlázadás söpört végig a főváro-son, a fellázadt katonák gyilkoltak, fosztogattak, gyújtogattak. Habár a második felkelést személyesen a szultán verte le hű seregei élén, addigra az alattvalók belőle is kiábrándultak, akárcsak tehetetlen elődjeiből. Az uralkodó értesülve a kitörni készülő néplázadásról, udvarával együtt Drinápolyba menekült, ám rövidesen végzett vele elhatalmasodó „makacs vizenyője” (valószínűleg szívelégtelenségben szenvedett). Holttestét jegelve visszavitték Isztambulba, ahol nagy elődje, I. Szulejmán türbéjébe temették el.

A trónon 48 éves öccse követte II. Ahmedként (1643–1695). Ő volt Ibrahim szultán immár harmadik, trónra került fia. Édesanyja egy lengyelországi zsidó nemzetiségű nő, Hadidzse Muazzez négy évvel korábban meghalt, így Ahmed uralkodása alatt nem is volt valide szultán. II. Ahmednek három és fél évnyi uralkodás alatt négy ágyastól két fia és három lánya született. Ibrahim és Szelim ikrek voltak, az elsők az Oszmán-ház történetében. Az ulema és a nép is ezt igen kedvező előjelnek tekintette, így országszerte nyolc napon át ünnepelték a nagy eseményt. Szelim herceg egyéves korában meghalt, míg Ibrahim 19 évesen távozott az élők sorából. A lányok közül egy sem élte túl a csecsemőkort. II. Ahmeddel 52 éves korában szélütés végzett. Ő is a nagy előd, I. Szulejmán mauzóleumába lett eltemetve.

II. Ahmed kortársa, az igazi polihisztornak számító II. Demeter moldvai fejedelem nem túl hízelgő jellemzést hagyott az utókorra a szultánról. Ebben többek között ezt olvashatjuk: „Szeretett volna az igazságot szeretőként feltűnni, de az elméje gyöngesége miatt nem tudta tökéletesen ellátni egy bíró feladatát, és mindent elhitt, amit az érdekelt felek által megvesztegetett udvaroncai mondtak neki.”

II. Ahmed halála után a nagyvezír a hároméves Ibrahim herceget szerette volna trónra ültetni, de a főkincstárnok keresztülhúzta terveit: kiengedte a Ketrecből IV. Mehmed idősebb fiát, Musztafa herceget és sebtében szultánnak kiáltatta ki.

(Folytatjuk)

Dr. CELLER Tibor

Osztályzat: